"Nagy szép dárda Szondinak kezében vala,
Sebesőlve, térdőn állva ő vív vala,
Romlott toron alatt által lőtték vala,
Az fejét az hegyiről alá vetötték vala."
Kölcsey Ferenc 1830-ban írta a Szondi című költeményét, melyben:
"Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért,
Szondi dicső végét a drégeli várnak..."
"Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bíra győzni veszély, baj,
Nem szálla szívére haláljaj;
Arany János Szondi két apródja című balladája 1856-ban született. A várvédők hősi-ességét hirdette ő is - akkor, amikor arra éppen oly nagy szükség volt:
“Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni."
A XIX. század elején, a "nemzeti szellem újjáébredésekor" nem hiába kéri te-hát népétől számon Kölcsey a Szondi iránti tiszteletet, kicsit szemrehányóan és felelősségre vonva az utódokat:
"Hol van a bérc, és a vár fölötte,
Szondi melynek sáncát védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölötte,
Mely a hőst s hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben ül a gyáva kor s határa
Szők köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant."